Kenyérsütés – óvodai, iskolai foglalkozások

„Szeresd az egészségedet, mert ez a jelen. Védd a kisgyermeket, mert ez a jövő. Őrizd szüleid egészségét, mert a múlton keresztül épül fel a jelen és a jövő!” – Bárczi Gusztáv

Eszközeim:

- Gabonafajták (búza, tönkölybúza, köles, zab, rizs, árpa, hajdina, rozs, kukorica).
- Házi malom, amivel magunk őröljük a gabonát.
- Fateknő a dagasztáshoz, sodrófa, kezek, egyebek.
- Mondókák, népdalok, egy népmese a búzáról, kenyérsütésről.
- Információ a gabonák értékeiről, a régi szokásrendről, elgondolkodtató kérdések a mindennapi szokásainkkal kapcsolatban, ösztönző erő a változásra.

Evidencia, hogy az, amivel gyermekeink nap mint nap táplálva vannak közel sem olyan gazdag ízekben, tápanyagban, mint amilyen régen lehetett. Gondoljunk bele, milyen különbség van egy kertben termett, napon érlelt paradicsom és a boltban vásárolt paradicsom között. A gyerekek ízérzékelése „leegyszerűsödött”. Másrészt az alapvető élelmiszereinket legtöbbször annyira természetesnek vesszük, hogy szinte figyelmet is alig szentelünk neki, a maradékot könnyen ki is dobjuk. Ráadásul a készülés folyamataiból sok gyerek alig tud valamit: ha meglát élőben egy tehenet csodálkozik, hogy az mekkora. És hogy a tej honnan jön és hogyan, az a legviccesebb dolgok egyike. Eltávolodnak a gyerekeink az elemektől: a földtől, víztől, levegőtől, tűztől. Ugyanígy a kenyérkészítés folyamatát, szakrális hátterét, hagyományait, jeleit, jelentéseit sem ismerik…
Mintha visszafordíthatatlan lenne… Pedig nem az!

A cél az, hogy a gyerekek újra gabonát vegyenek a kezükbe. Újra ismerjék meg az alapvető ételünket. Hogy érezzék és értsék, mennyire fontos, hogy milyen minőségű ételt vesznek magukhoz, és hogy mitől lesz valójában az étel minőségi!

Természetesen a foglalkozás alkalmazkodik a gyerekcsoport életkorához. Óvodákban több dallal, mondókával és néhány lényeges információval. Általános iskolában fokozatosan fordul az arány. Középiskolásoknál pedig már a szokásrend és egy kenyeres népmese szellemi hátterét, jelképeit, üzeneteit is inkább tudatosítjuk.

A gyerekek ezeken a foglalkozásokon ott vannak testben, lélekben, szellemben egyaránt. Túl azon, hogy megnézzük, hogyan lesz a búzaszemből liszt, aztán tészta stb., a legfontosabb, legáhitottabb pillanat mikor megáldjuk a kenyeret. A tésztára kelesztés előtt kézzel keresztet írunk, aztán sütés előtt késsel vágjuk meg. Többször, újra és újra áldják a tésztát… Egyszer még egy iskolában arra is sor került, hogy amíg néhány gyerekkel tésztát formáztunk, azok akik már végeztek a vonalzóikkal telekarcolgatták a maguk formálta kész kis cipócskáikat, pereceiket. Egy szülői visszajelzésből tudom, hogy egy nagy dirrel-durral hazaérkező legényke nyilvánvalóvá tette, hogy eztán meg kell áldani a kenyeret, mielőtt megszegik – ugyanis anyuka számon lett kérve… :)

És innen rögtön jön a kérdés: megáldjuk-e az ételt evés előtt? Mert van abban valami leírhatatlan, amikor körbeülünk egy asztalt és együtt áldjuk meg az ételt a gyerekekkel és úgy áll neki a gyerek és a felnőtt is az evésnek, hogy tudja és köszöni az Égnek, hogy a tenyerén hordja.